ismerős valahonnan

Először is szeretném kipróbálni, hogyan fog nekem ez működni.

No ha minden igaz ma este 20:55-től párommal leülünk a tévé elé egy laptoppal az ölünkben, és élőben fogjuk blogolni az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjének csodálatos eseményeit. Remélem van jobb dolgotok szombaton, mint itt olvasni a tré dalok fergeteges versenyéről, de ha nincs, akkor szeretettel várom a szokásos húsz olvasót, aki amúgy is idetéved.

Meg Vatizláv. Meg Nónólimit. Meg DJ Bobo bazmeg.

Ugye van az LCD Soundsystem legfontosabb száma, a Losing My Edge. Na, nekem kábé az a szám, plusz még Hornby High Fidelity-je (no meg a szélessávú internet) vitt arra, hogy elkezdjek mindenféle számomra obskurus zenéket vadászni. De főleg a Losing My Edge.

Annyira érdekes, hogy a legnagyobb punk dolgok a legkevésbé agresszív együttesektől jönnek. Itt van például a manchesteri The Durutti Column 1980-as debütalbumához, a Return Of the Durutti Columnhoz a borító.

Höjj, a mindenségit, mekkora lusta disznó lett belőlem. Pedig már áteveztem az összes komolyabb munkám, szociális kötelezettségeim is alig, mégis baszok ide írni bármit is. Meg is mondom, mi miatt fulladtam le.

Bocsánatot már eleget kértem az előző posztban, de az énblogot szeretném kiterjeszteni erre is. Sikerült szusszannom két meló között, és ugyan rengeteg dolgom van, a legjobb ha kipréselem magamból ezt a sok hülyeséget, mielőtt nekigyürkőzöm a következőnek.

Sziasztok, nem elég, hogy április elején rámszakadt a filmfesztivál-fa, amint vége lett annak a vérrel-verítékkel-könnyel-diszfunkcionális-családi-tablókkal átitatott 10 napnak rögtön megdobtak egy szekérderéknyi munkával is. Három poszt már készen van egy fejemben (egy fasza svéd popegyüttesről, egy Arthur Russell zenekarról és a Factory Records egyik fasza borítójáról, de részleteket nem mondok), és amint lecsillapodnak a dolgok körülöttem, azonnal írok.

Köszönöm annak az átlag 20 embernek a kitartást.

Minimálposzt.


Klasszikus diszkó -> Klasszikus hiphop. Halgassatok Chic-et, mert jó.


Loptak, de nem úgy. Csak újrajátszották. A ritmus tovább él. Egy új műfaj születése.

Hát basszus, hogy mindent az utolsó pillanatban kell megtudnom, ráadásul egy random plakátról az egyetemen. Holnap 21 órás kezdéssel a Merlinben pörgeti majd a bakeliteket az egyik kedvenc skandináv kozmikus diszkó-DJ-m, a norvég Todd Terje, avagy polgári nevén Terje Olsen avagy más művésznevein TangoTerje vagy Wade Nichols. A TangoTerjét általában klasszikus slágerek újravágásánál használja, a mai remixekhez a Todd alias jár.

"It's like, how much more black could this be? And the answer is none. None more black. " - Nigel Tufnel, Spinal Tap

Ezt lehet, hogy túlságosan erőltetem, de azért egy nekifutást megér. Szóval a Queens Of The Stone Age-et sosem hallgattam. Próbálkoztam már az R, Songs For The Deaf és Era Vulgaris albumokkal is, de a QotSA megmarad számomra annak az együttesnek, akiknek a klipjeik kurvajók, a klipes számaik kurvajók, és itt meg is áll az érdeklődésem. Elég csak körbenézni a baráti társaságomban, sokan próbálják őket rámtukmálni, eleddig sikertelenül. Amúgy sem vagyok egy nagy rokker, de a QotSA izzadt-vérkomoly zúzása nekem túl sok. Akkor már ott van az Eagles of Death Metal, akik szigetes koncertjéről lemaradtam, mert muszáj volt bemenni dolgozni, de őket szívesebben hallgatom.


A Feel Good Hit of The Summer kétségtelenül jó szám: rövid, lényegre törő, van egy fasza koncepciója (az énekes Josh Homme végig kábító és gyógyszerek neveit sorolja), és megvan benne az az elszánt, de még hallgatható zúzás, amit mondjuk a Go With The Flow-ban szeretek. Többet sajnos nem tudok elmondani, az R-t három szám után lekapcsoltam.


Magyarország kulturális tekintetben kábé 5-10 évnyi késésben van a nyugati világhoz képest. Vegyük csak a Kontroll példáját: nagyon fasza film, dehát dettó ugyanúgy néz ki, mit Luc Bessontól a Metró. Zenében ugyanez megy, most ért el hozzánk a poszt-punk felélesztésének hulláma, ami már az angoloknál lassan átcsap rave revivalba vagy valami egészen másba, tudja a fene (például csinálhatnának nu G-Funkot, azt nagyon bírnám). Franz Ferdinand, Futureheads, az angol szcéna nagy reménységei az ezredforduló után hatalmas sikernek örvendhettek, de mostanában már az új vonulatok mind elnyomják őket. De végre ez az egész mizéria kinőtte magát Magyarországon is, és mi is kapásból egy egész csokorral kaptunk az együttesekből: itt van az EZ Basic, ami hallgatható, bár az ének legtöbbször tönkrevágja a jobb számaikat; a debreceni Gonzo, ami talán a legváltozatosabb az egész műfajban; a már veteránnak számító Amber Smith, amit még nem tudtam megszeretni; és végül az egész zsáner duzzogó fekete báránya, a Hangmás.

Mind a négy együttes mostani albumán átrágtam magam, és azt kell mondjam, hogy nagyon faszák. Messze több fantáziát hoznak, és jobban képben vannak az utóbbi évek külföldi trendjeivel, mint a nagy alternatívoknak kikiáltott magyar bandák (khm, khm, Neo & HS7), de a legmeglepőbb a Hangmás volt. Ahogy megkaptam a lemezt, azt vettem észre, hogy megy már repeaten pár napja, a szövegeket fejből kiabálom otthon, és úgy általában nagyon fasza az egész. Sok együttes jutott eszembe közben, a Franz Ferdinandtól kezdve az Erasure-ön át a Suicide, amikoris elértem a Veronika meg akar halni című dalhoz. Ami hiába szedi a címét és nagyrészt a a témáját Paolo Coelho azonos című könyvéből, attól még a Feel Good Hit Of The Summer felsorolására épül.

Avagy 1+1+1=1.

Nick Hornby írta az amúgy közepes 31 dal végén, hogy a legizgalmasabb zenei irányzat a punk óta, az a mash-up kultúra, amikor DJ-k vagy mindenféle potmétermágusok fognak legalább kettő dalt, egymáshoz igazítják őket, és eladják, mint valami tök újat. Hornby kritikusként sok sületlenséget összehordott már (úgy lehordta a Radiohead Kid A-ját, hogy csak úgy nyekkent), de itt tényleg megfogott valamit. Könyvében főleg a stílusindító Stooges/Salt N Pepa kavarcsot emlegette a Soulwaxtól és az egyik abszolút kedvenc számom, a Frontier Psychiatristet az Avalanchestől, de az egész vonulat nem állt meg, elég megnézni az utóbbi két év termését, komolyabb kiadók is adnak ki mashup albumokat, a gerilla webes akciókról nem is beszélve.

Nézegettem nemrég a Paprika blog egyik posztját a legszarabb borítókról. Vicces, vicces, de miért nem foglalkozni senki a legfaszábbakkal, miért csak szerencsétlen Heinót meg valami szerencsétlen gospelénekes családot kell körbeadni a neten? Most nem azt mondom, hogy paradigmát váltok, de azért foglalkozzunk a tényleg menőkkel! (ez most NSFW!)

Bocsánat, hogy a posztok sebessége így lelassult, egyrészt mindig találok valami értelmesebb dolgot, minthogy itt jártassam a klaviatúrát a hülyeségeimmel, másrészt meg tényleg kezdek kifogyni az ötletekből, és ami van, azt próbálom húzni, ameddig lehet.

Felüdülésképp álljon itt egy remek screenshot egy remek filmből.

Ahogy már az előző posztban is említettem, engem a punk és az utána következő new york-i no wave teljesen hidegen hagy. Engem inkább az érdekel, ami utánuk jött: az eredeti dancepunk és a new wave.

A James White & The Blacks nem más, mint a James Chance & The Contortions kicsit diszkóorientáltabb verziója. Húha, mi? Szóval a hetvenes évek végén, a klasszikus diszkókorszak csúcsán New York Cityben elindult párhuzamosan egy sokkal durvább és kaotikusabb tánczenei vonulat, a rövidéletű No Wave. Kalandorok nyugodtan szemezgessenek a sodor bandáiból, én magamnak inkább meghagyom a megelőző diszkót (Giorgio Moroder rulez!) és a no wave-et követő punkfunkot (Talking Heads, Liquid Liquid, The Slits, Pigbag, stb.).

Twin Peakst nézni muszáj. Apám onnantól kezdve pesztrált, hogy ez a legjobb sorozat a világon, amióta először ment magyar tévében. Amikor aztán beadtam a derekam (8 évvel később ismételte a királyi tévé), teljes mániákus lettem, amikor gimis lettem az első kérdésem mindenkihez az volt, hogy nézi-e a Twin Peakst. Azóta is csodálkozom, hogy miért nem vertek agyon a második napon.

Vannak még szép dolgok a világon. Néha díjakat is kapnak.

Na most adok még egy löketet a saját DFA őrületemnek, miután az előző arról szóló posztot a barátnőm nemes egyszerűséggel lemagömlésezte. Arról van szó, hogy a DFA készíti a világ legjobb remixeit. Ezt két csodálatos válogatáson is bizonyítják (egyikről magyar kritika itt), meg ugye a blogoszféra egy bizonyos mániákus része is mindig egy újabb DFA remixtől hangos, jelenleg például a M.I.A.-nak készített Paper Planes változattól (nem akarok senkit ilyenekre buzdítani, de itt letölthető).

Mindenki kedvenc ciprusi lájtdrogos énekesébe valamikor az ezredforduló környékén belecsapott a villám. Az Older album felemás sikere után, két lemez között kiadta a Shoot The Dog maxit, ami egy időben teljesen kikerülhetetlen volt, hiszen mindenkinek muszáj volt megjegyeznie, hogy "úristen, beszól mindenkinek, eöööö, oáááá", másrészt meg az MTV agyoncenzúrázta a klippet, amiben ugye arról énekelt, hogy nagyon szeret füvezni, meg hogy le kell lőni Tony Blairt, aki Bokor Gyuri kutyája. Lelke rajta, de lehet ezt kevésbé tulok módjára is. A szám, és főleg az alapja mindenesetre vicces volt, még ha hallgatható annyira nem is: hiányzott belőle az igazán faszán ismételhető refrén, vagy ha a "That's why I'm always getting stoned, yeah!" annak számított, akkor simán elrepült a fejem fölött.

Nem tagadhatom, hogy minden szart megzabálok, amit a DFA Records kiad. A legelső szám, amitől teljesen odavoltam, még az LCD Soundsystem Beat Connectionje volt. Hallgattam egymás után, tízszer, százszor, aztán szép lassan megszerettem az LCD SS első lemezét, és utána kezdtem, mint ágak a fán, nyújtózkodni más felé, hallgatni a kiadó válogatásait (#1, #2), és elviselni olyan zenéket mint a Black Dice, a Juan Maclean vagy a Pixeltan. Azóta teljesen DFA-buzi lettem.

Őszintén szólva azért nem írtam semmit, mert hétfőn kiugrottam a bécsi Datarock koncertre, és egy ideig semmi mást nem hallgattam, csak az albumukat meg az egyik EPjüket folyamatosan. A koncert beszarás volt, jellemző mondjuk az osztrák közönségre, hogy a Flex kábé harmadházas volt, és négyen voltunk magyarok az egyetlenek, akik táncolni voltak hajlandóak. Persze hogy hogyan nem lehet Datarockra őrjöngeni azt nem tudom, én görcsösre ugráltam magam. Hálistennek őket nem zavarta, hogy az osztrák közönségnek karót dugtak a seggébe, és úgy nyomták végig, mintha nem csak négy őrült ropná. Miután levonultak, kimentek a merchandise pulthoz pólót meg napszemüveget árulni, nekünk ingyen adtak egy posztert, dedikálta mindegyik, eldumáltunk a billentyűssel meg az énekessel is, nagyon jó fejek voltak ők is, éshát kábé ennyi, vissza kellett cammogni az autóhoz, és ahelyett hogy az egyik legjobb norvég együttessel és egy hordó sörrel töltöttük volna az estét, az autóúttal kellett szemezni.

Ebben a rovatban olyan számokat akarok reklámozni, amik egy másikat hivatalosan is felhasználnak, de a nagyközönségnek annyira nem nyilvánvaló (értsd marhára nem verik nagydobra).

Igazából nem is tudom, hogy mit kellene ezekről írni. A The Four Seasons magáról beszél, az ötvenes/hatvanas évek fordulóján indult kis pre-boybanda volt, olyan volt hangzásban, mint bármelyik korabeli együttes. Frankie Valli az élen vokálozott a kappanhangjával, a többiek nyomták a súvápp-dúváppot és a harmóniákat a háttérben és úgy általában kellemesek voltak. A Walk Like a Man volt a harmadik kislemezük, ami a Billboard lista elejére került, ugyanolyan, mint a másik nagy sikerük, a Big Girls Don't Cry, csak kicsit megvariálták a ritmust.