ismerős valahonnan

Na, az a helyzet, hogy az ismerősvalahonnan mostantól meghatározatlan ideig szünetel.

Helyette vannak ilyenek, hogy

twitter.com/bakfitty
blip.fm/bakfitty
klag.tumblr.com

az illene hallani és a Beat Connection változatlanul tör előre.

szevasztok.

Utálom ezt. Utálom, ha képtelen vagyok megszeretni egy bandát, amit az egész világ rajtam kívül imád, utálom, ha képtelen vagyok meghallgatni a roppant méretű elismeréseket hozó albumukat, mert egyszerűen megijedek tőle, hogy mit hallgatok a gépemen. És azt még jobban utálom, amikor jön valami, amitől 180 fokban megpördülök. A Grizzly Beartől a Two Weeks és annak Fred Falke remixe simán az év eddigi két legjobb száma, nyilván a My Girls (Animal Collective), a Daniel (Bat For Lashes) meg a One Day (The Juan Maclean) mellett.

Two Weeks

Two Weeks (Fred Falke Extended Mix)

mindkettő m4a formátumban

Egy jó hónapig be kellett érni az új Datarock szám Kissy Sell Out remixével, amivel különösebben semmi gond nem volt, mert jól hozta a vicces dancepunkot, viszont elplántálta bennem a kételyt, hogy az eredeti egy nagy rakás szar lesz.

Nem lett. A Datarock úgy tűnik tudja hozni azt, amit a WhoMadeWho a második albumára elfelejtett, nevezetesen a táncolható, mókás indie diszkót és NEM újhullámot, ami sokaknak olyan egyértelmű lépés előre (YYYs, Voxtrot, stb.)

Q: Are we not men? A: We are bands starting with D.

UPDATE: holy shit, amikor már nem is lehetne menőbb ez az egész, a Weird Tapes előáll egy újabb remix-szel. Letölthető itt.

"Forget all those hipster drug monkey music blogs like cosmic disco and 20jazzfunkgreats…this is the real shit written by colonel Norbert -uncensored- unpaid - telling you all whats up"

Valakinek kurvára elege lett a cosmic disco körül gerjesztett hipszter-őrületből. A legjobb kirohanás, amit egy obskurus műfaj iránt érzett tömeges szeretet ellen olvastam, annak ellenére, hogy a kozmikus diszkót én is bírom. De legalább én nem költök rá euró-hegyeket, hogy aztán trendi partikon előhúzzam a lelassított Chris Rea B-oldalakat (pedig Peter Visti egyik Rea-editje elég jó).

http://colonelnorbert.blogspot.com

Soha, de soha a büdös életben nem fogom megunni az Eels-t. Még jó, hogy E - aki mostanában egyre jobban hasonlít Schilling Árpád és Sebastien Tellier  szerelemgyermekére - sem tűnik úgy, hogy hagyná a francba az egészet. A nemsokára megjelenő Hombre Lobóról a Spinner tette fel először a Fresh Bloodot, ami felidézi a kurjongatós Souljacker-es időszakot és az új Peter Bjorn & Johnról sem lógna ki. Faszántos.

A Shogun Kunitoki 2006-os albumát mindig úgy képzeltem el, hogy ha a civilizáció egyszer összeomlik, akkor ez fog szólni valami hatalmas égi hangfalból. Amikor az egész országban bejelentik, hogy ennyi, vége volt, a forinttal ezután maximum fűteni meg gombfocizni lehet, lisztet ezután csak jegyre, ja igen és a rendőrök/mentők/tűzoltók sztrájkolnak, szóval a 112-t felejtsük el, plusz az egész parlament kiszökött Bora Borára, na akkor valahogy úgy jósolom, hogy az emberek megdöbbenve hallgatnak, megállnak esőben-hóban, mint amikor Brezsnyev elvtárs halálát bejelentették, aztán 20 másodperc után mindenki kapcsol és elszabadul a pokol. Na, mindig is úgy gondoltam, hogy az lesz a pillanat, amikor az éterben megszólal majd a Tasankokaiku.

És mivel egyre közelebb sodródunk a nemtommihez (valószínűleg semmihez, de nem árt egy kis realizmus), a Fonal kiadó jövő héten fogja kiadni az új Shogun Kunitoki albumot, ami Vinonaamakasio névre hallgat, és ugyanolyan katartikus, mint az előző, ugyanúgy egy énekmentes retroelektronikus/felgyorsított posztrockos őrület. Ha a finnek rendezik meg a Watchment, tuti ők szólnának benne Philip Glass és a My Chemical Romance helyett. A Vinonaamakasio meghallgatható teljes egészében a zenekar myspace oldalán. És persze kurvajó.

(Még mindig csak ilyen faszkodásokra van időm.)

Csak hogy kihúzzátok addig, amíg valami értelmes ötletem nem lesz, hogy mit írjak ide.

Animal Collective - My Girls

Én megpróbáltam, de csúfos kudarcot vallottam. Az idei Top 40 élbolya alant olvasható ömlesztve. Jövőre majd elkezdem októberben. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Nagyon lassan szoktam meg a Sexuality albumot, kellett hozzá pár hónap, amíg el tudtam viselni Sebastien Tellier nonstop kefélhetnékjét és az aláfestésként szolgáló gagyi szintetizátorzenét. Mert a szőrös francia albumja nem sokban különbözik a megvetendő europoptól vagy akár a new age hipnózisától, de ha egyszer beüt a vágy a mindent elárasztó giccsre, akkor kevés jobb album volt idén az övénél. A Divine meg ráadásul futott egy kört az Eurovíziós Dalfesztiválon is, ami egyrészt a franciák ízléséről sokat mond - főleg mondjuk a spanyolokéval szemben -, másrészt meg nem lógott ki különösebben, mégha Gundel Takács Gábor nem is nagyon tudta hovatenni. Pedig elsőrangú popdal, egyszerű, slágeres és az embernek hupákolni van kedve tőle.

Sebastien Telliér - Divine

Habár Jens Lekman idén semmi olyat nem adott ki, amivel listára kerülhetne, egy remix-szel azért még sikerült benyomni. És nem teljesen érdemtelenül, Bogdan Irkukról már írtam korábban (és akkor én hülye, töröknek tituláltam pedig svéd származású), és igazából minden áll most is. "...csupa jóság csilingelő szintikkel, kiállásokkal és török tengerparti hangulattal. Amit most jelenleg baszhatok, mert itt remegek a kora őszi fagyos lakásban, de ez a szám legalább hat perce besütteti a napot a hangfalakon keresztül."

Jens Lekman - Sipping On The Sweet Nectar (Bogdan Irkük aka Bulgari Remix)

Ha van jobb szám arra, hogy a budapesti éjszaka metsző hidegében két órát sétáljatok, mondjátok meg mi az.

The Twilight Sad - Walking For Two Hours (Version)

Az utóbbi néhány évben nagyon jó zenekarok szűntek meg (Gorky's Zygotic Mynci, The Beta Band, The Long Blondes), de egyik sem volt akkora sokk nekem, mint az Out Hud. Még az évezred környékén az volt az az együttes, ami képes volt fogni az akkoriban tetődző dancepunk stílust és valami művészit kavarni belőle. Első albumuk, a vokálok nélküli S.T.R.E.E.T. D.A.D. az egyik kedvenc lemezem evör, és miután a Out Hud a második lemezük után se szó, se beszéd feloszlott, egy olyan együttest sem találtam, akik képesek lettek volna felidézni pontosan a hangzásukat. Eddig.

A new yorki Gang Gang Dance eddig éppenhogy-hallgatható törzsi zajtranszban utazott, és nem is érdekeltek nagyon, amíg a kíváncsiság rá nem vitt arra, hogy meghallgassam a Saint Dymphna lemezüket. Ami minden volt, csak hallgathatatlan nem. A itthoni és külföldi könnyűzenei sajtó is lefutotta dícsérő köreit a lemezről, de hiába vannak fura stíluskeverékek és érdekfeszítő hangok rajta, a legjobb szám a First Communion, aminek sikerül pontosan felidéznie, hogy mit szerettem a legjobban az Out Hudban: azt, hogy a popzene keretein belül csak a zenével érzelmeket tudnak közvetítetni, extázist, örömöt, fenyegetettséget. A kedvükért még a vokált is elnézem.

Gang Gang Dance - First Communion

Szegény Annie csak úszik, úszik árral szemben a mainstream popzene csermelyében, de csak nem képes értelmes helyen kikötni. Idén elkészült a második albuma, a Don't Stop, amit az Island Records először áttett jövőre, aztán pedig egy tőrdöfésként dobta a norvég énekeslányt. Pedig a ma élő legjobb popzenész, akinek ha egyszer kiszabadulna valamelyik slágere a vivára akkor agyonverne bárkit, aki egy toplistára keveredne vele. Igaz, a Don't Stop nem lett olyan jó, mint az évekkel ezelőtti Anniemal, de még mindig iszonyatosan erős, legalább a fele hibátlan popdalokból áll. És itt jön az erősen szubjektív töltet: nekem a The Breakfast Song (What Do You Want) tetszik a legjobban. Hogy miért? Azért, mert csak lüktet lüktet lüktet, és nem mellesleg Annie kiabál, hogy mit kérek reggelire. Hát hogyan lehetne ezt nem szeretni.

Annie - The Breakfast Song (What Do You Want)

Én is meglepődök mindig, amikor a last.fm-es profilomat megnézem, és már hónapok óta a Hot Chip vezet. Mondjuk amennyi anyaguk van, nem nehéz, rengeteg kislemez (Sanfrandisco, Mexico, stb) három album (Coming On Strong, The Warning, Made In The Dark) és egy csomó remix, és mind egyenletes színvonalon, igaz, korábban még kicsit neccesebb minőségben. De ha a Coming On Strong volt a pofátlan kezdés, a Warning a kísérletezés, akkor a Made In The Dark a kiteljesedés anyaga, amikor minden egyes zenész végre felszabadult és úgy tekergették a potmétereiket meg ütötték a hülye ütőshangszereiket, hogy nem azt akarják már, hogy a elektronikus poptérkép minden egyes szegletét lefedjék, hanem valami olyat hozzanak össze, ami felszabadult és szívből jön.

És tényleg, a harmadik albumuk ugyan kevesebb csintalanságot és kevesebb igazi slágert termett (azért a Ready For The Floor rendesen üt-vág), de olyan kiteljesedett dalokat is képesek voltak írni, mint a címadó ballada, az ütődött Shake A Fist, a vicces Wrestlers és a Talking Heads afro-popját a saját elektróőrületükkel házasító Hold On, ami olyan, mintha a Vampire Weekend nem a lottyadt amerikai indie kultúrán nevelkedett volna, hanem a nyolcvanas évek manchesteri rave-jein.

Hot Chip - Hold On

Egy kis szünetet tartok a Besztof2008 listával, pár nap múlva folytatódik, addig is itt van 2008 legjobb videoklipje, szigorúan felnőtteknek.

Amikor először meghallottam a Family Tree kezdő zongoradallamát, azt hittem véletlenül a Soft Bullettint raktam be a Flaming Lipstől. Ugyanaz a visszhangos effekt, ugyanaz a minimális zongora, csak amikor Tunde Adebimpe hangja csatlakozott, akkor voltam biztos benne, hogy ez a TV On The Radio. A kedvenc anyagom tőlük még mindig a Young Liars EP, ami úgy hangzik, mintha egy hangárban vették volna fel egy esős hajnalban, és nagyon meglepő volt a Dear Science hangszeres-túlzsúfoltsága, és habár tele van jobbnál jobb dalokkal (Red Dress, Dancing Choose), a Family Tree egy igazi szívbemarkoló ballada, a szó legjobb, és nem feltétlenül Celine Dionos értelmében. Nem a legreprezentatívabb dal az együttestől, a bécsi koncertjükön a többi lassú számukkal együtt (Dreams, Blind például) elő sem került.

TV On The Radio - Family Tree

A mainstream az új underground, mondta gurkaserpa a Beat Connection első adásában, és mondjuk nem teljesen értek vele egyet, de Estelle zseniális számáért kivételt teszek. Az American Boy ugyanis az idei év legjobb fősodorbeli slágere, amit egyértelműen nem az ilyen zenebuziknak készítettek, mint én. És mégis, megannyi Rihanna-förmedvény (kollaborációi TI-vel és a Maroon 5-al borzasztóak) és Britney-rothadás (womanizerwomanizer) után, illetve előtt ott volt ez a gyöngyszem, amit ráadásul az általam mérhetetlenül gyűlölt Black Eyed Peas főembere, will.i.am rakott össze, és ugyanazt a metódust használja fel, mint az eggyel ezelőtti Kanye West album: francia elektronika.

És jó. Főleg mert Estelle illő vokalista a szintetizátorokhoz, szép a hangja de nem tolakodó, nem sikongat hanem búg, és will.i.am hangszerelése sem pofátlan, hanem ízléses, annak ellenére, vagy pont azért, mert egy autentikus, igaz német hangmintát használ az & Down-t a Boys Noizetól. Ízléses, szép, búgó, ilyeneket is régen mondtam egy olyan számra, amit jelöltekm Emmyre és aminek a hülye változatai/paródiái már a rádiocafét is elárasztották.

Estelle - American Boy (featuring Kanye West)

Kérdés: hogyan lehet jobbá tenni Fred Falke amúgy is nagyon fasza francia house zenéjét? Válasz: vokálozzon Erlend Oye. A Kings of Convenience vagy Whitest Boy Alive énekeseként vagy akár szólózenészként is ismerhető Erlend Oye-nek van a leglágyabb hangja Sam Beam (Iron & Wine) mellett az egész hatalmas indie-univerzumban, a Koc-nál jobban semmi sincs, amire el lehetne aludni (ez kivételesen nem szopatás, az a két lemezük olyan, mint egy nagy kötött pulcsi) meg teázni, meg egyéb ilyen nyálas télo dolgokat végezni. De most komolyan: ő az egyetlen, akitől el tudom viselni, hogy feldolgozza a Last Christmas-t. És Fred Falke hatására a Whitest Boy Alive visszafogott, eléggé krautrockos száma napfényes és katartikus klubslágerré változik, nyolc perc boldogság a világ legjobb filter house-ával és legjobb norvég vokáljával.

Whitest Boy Alive - Golden Cage (Fred Falke Remix)

Az egyik Beat Connection adásban sem tudtuk megfejteni ezt a rohadékot. Honnan szednek Göteborgban ennyi napsütést, örömöt, boldogságot, nosztalgiát, életigenlést? Milyen drogokat szednek? "It's like a dream./No, better!" mondja a hangmintákból összeollózott kisgyerek-beszélgetés, és nincs az a kérgesszívű hipszter, aki ezt jobban össze tudná foglalni. Én sem próbálom meg inkább.

Air France - Collapsing On Your Doorstep

Tavalyelőtt úgy nézett volna ki ez a lista, hogy a top 20ban valószínűleg benne lett volna az összes szám a Hold Steady 2006-os, Boys and Girls in America albumáról. Jó, most így utólag nagy a szám, de imádtam azt a lemezt, napokig hallgattam folyamatosan és az volt az egyik utolsó, amivel eljátszottam azt, amit legutóbb tinikoromban: betettem a hi-fibe, fogtam a szövegkönyvet és betűről betűre elolvastam benne az összes szöveget. Az ideivel ez még nem sikerült, és igazából nem is vágyom rá, az Boys... arról szólt, hogy milyen érzés elmenni nap, mint nap berúgni az osztálytársaiddal, a Stay Positive meg... miről is szólt? Katolikus bűnbocsánatról? Kisvárosi késelésekről? Egyáltalán nem rossz album a Stay Positive, csak már olyan üzeneteket hordoz, amik nem érdekelnek. Kivéve persze a Constructive Summert, mert ha egy dalban Joe Strummer emlékére isznak, akkor már rossz nem lehet.

The Hold Steady - Constructive Summer

Maurice Fulton, amellett, hogy van vagy huszonöt álneve, az elektronikus zene egyik leginvenciózusabb producere már vagy 10 éve. Lehet, hogy több is, kicsit nehéz követni a munkásságát. De a lényeg, hogy ő állt az olyan fenomenális produkciók mögött, mint a két Mu album vagy Kathy Diamond lemeze, az egyedi hangzás a kéznyoma lett (olyan, mintha Timbaland nem Commodore64-buzi lenne, hanem brazil popzenéé, de egy tatu megcsócsálta volna a szalagjait), de a Syclops - ami állítólag három finn jazz-zenészből áll - nagyon durván tömörítve hozza a Fulton-hangzás. Programozott dobok, felette pedig meggyötört szintetizátorfutamok harapnak egymás seggébe, vokálok azok nincsenek, mert minek, majd a dobszólók megoldják.

És a Syclops bemutatkozóalbuma, az I've Got My Eye On You (ha-ha) az elejétől a végéig könyörtelen, nem ismer kíméletet, viszont úgy vicces, hogy elvileg semmi humoros nincsen benne. Csak az egész, ahogy szól, olyan, mintha ilyen zene nem is létezhetne ezen a világon, annyira kifacsart és őrült az egész. De az olyan számokban, mint a Where's Jason's K, azért eléggé prominens a dallam és a ritmus, hogy ne acid jazz lemezként kelljen itt propagálnom.

Syclops - Where's Jason's K

Sok koncertről maradtam le idén, de talán a legjobban a Growingot bánom. De nem idő-, vagy pénzhiány miatt nem mentem májusban a Vörös Yukba, hanem mert egész egyszerűen nem ismertem őket. Aztán amikor idén kijött az All The Way lemezük, mindenki hangoztatta, hogy ez már-már hallgatóbarát album, meg visszavettek a zajból és már majdnem ambient, és mivel különösen kalandos kedvemben voltam, meg is hallgattam. És nem csalódtam, negyven percnyi alaktalan hullámzás az egész, monoton, de mégis változik mindig, olyan, mint Brian Eno ambientlemezei Adlib-hangkártyákon előadva, felváltva nyugtató és nyugtalanító az egész, na. Hasonló trensz-zene, mint amivel a svéd technóisten Field befutott tavaly, csak olyan, mintha ipari gépekkel és nem szoftverekkel varázsolták volna elő. Az Innit róla pedig messze, messze a leghatásosabb.

Growing - Innit