Ami bezony smirgliből van. Zenebuziknak nyilván felsejlenek a fontos szavak a második mondatomból (Manchester, 1980), és rögtön sejthetik, hogy igen, a Factory Records keze van a dologban. Tony Wilson, a lemezcég vezetője bevallottan szimpatizált az olasz szituációs mozgalommal, ami kábé olyan volt, mint az értelmiségiek anarchizmusa. A borító lényege is az volt, hogy tegye tönkre azt a két lemezt, ami közé berakják, és inkább tegyék valami kiemelt helyre a lakásban, másrészt meg tök jól maszkírozza a Durutti Column, azaz Vini Reilly zenéjét, ami ilyen majdnem jazzes gitártökölés. Persze a producerek atyaúristenének, Martin Hannettnek a keze alól, szóval a legfaszább gitárprüntyögés, amit valaha hallottatok.
A legendához elvileg hozzátartozik, hogy a Joy Division tagjai segítettek ragasztani ezt a lemezt, illetve ragasztottak, aztán átmentek a szomszédba pornót nézni, aztán vissza, szóval lehet, hogy nem csak csiriz tarja össze a dörzspapírt.
