Valamiért azt hittem Simon Bookishról, hogy olyan, mint Calvin Harris: súlytalan, de kurvajó elektropop. Nem is tudom, honnan szedtem ezt a marhaságot, talán a Franz Ferdinand remixe miatt. De amikor meghallgattam az egészen friss, Everything/Everything albumát, rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Bookish (avagy eredeti nevén Leo Chadburn) valahol félúton van a The Chap és a Csengetett Milord ordenáré tölcsérrel szavaló dada költője között. Persze ha az utóbbihoz hozzá vágtak volna egy Roland szintit.
Chadburn klasszikus zenei oktatása durván érződik a lemezén, olyan, mintha John Cage vagy Philip Glass remixeket hallgatnánk, csak közben meg fásult, már-már Bowie-s hangon adja elő a hülyeségeit, amiket vagy komolyan veszel, és úgy érzed magad, mint a kiállításmegnyitók hozzáértő sznob közönsége, vagy kiröhögöd őket és jót szórakozol rajtuk, mint azok, akik a borért mentek oda. Én az utóbbi vagyok (szeretem az ingyenpiát), komolyzenéből, még az elektronikusból is hiányos a tudásom, de tudom mit jelent, ha valaki Terry Riley Disco vagy A Portrait of the Artist as a Fountain címmel ír dalokat. És tetszik.
