Vannak albumok, amiket csak bizonyos évszakokban lehet hallgatni. Burialt, Knife-ot vagy Walkment sosem veszek elő nyáron, de télen sem pörgetem rongyossá a Go! Teamet. Szentül hiszem, hogy a legtöbb zenének megvan a maga helye és ideje, az Aphex Twin-féle első ambient albumnak is csak akkor láttam igazán értelmét, amikor olaszból hazafelé elaludtam rá a vonaton. Vagy a Silent Shout is akkor volt először jó, amikor iszonyatos hidegben jártam be az egyetemre. Az Atlas Sound albumot is Karácsony előtt egy nappal hallgattam, mikor rohantam a városban ajándékokért, és igaz, hogy azóta nem vettem elő, de már hogy megemlítem a nevét, beugrik, ahogy az Oktogonon szállingózik a hó és nagyon szeretném hogy jöjjön az a rohadt busz. (Igen, a legtöbb zenét várakozás közben hallgatom, na bumm.)
Nade csúnyán elkalandoztam. Most itt a nyár vége, az évnek azon része, amikor előtör belőlem a nagypapa és elmorfondírozok, hogy hát igen, gyűlölöm, amikor meleg van meg rámtapad az ing már 2 percnyi buszozás után, de most így nem nagyon kívánom az őszt. De imádom megtalálni azokat a zenéket, amik illenek ahhoz, ahogy elkezdenek hullani a levelek a fákról, a nap már nem tűz hanem melegít, az árnyékban már elkél a pulóver és előbb-utóbb zoknit is muszáj venni.
Na, miután végre megfojtottam a bennem rejtőző Vavyan Fable-t, térjünk is rá a lényegre. Van egy nagyon karakterisztikus finn kiadó, a Fonal Records. Nem szeretek mindent, ami onnan kikerül, vannak egészen idegesítőek (Es, Kemialliset Ystävät) vannak kedvesek (TV-Resistori) és vannak zseniálisak (Shogun Kunitoki) és van, amiről meg vagyok győződve, hogy nagyon jó, csak a megfelelő évszakot várom, hogy megszeressem (Eleanoora Rosenholm). Júliusban jelent meg a Paavoharju együttes, azaz pontosabban egy testvérduó második albuma náluk, a Laulu Laakson Kukista, amit a megjelenése időpontjában az első két szám után besuvasztottam a "meghallgatni" mappába, hogy majd egyszer úgyis elmegy a kedvem a hallgatásától és dobom ki a francba.
Nem így lett. Feltettem a munkahelyi gépemre és egy hete betettem. Azóta meg vagyok győződve, hogy az idei év egyik legjobb albuma. Zűrzavaros, de éteri szépségű lemez, olyan, mintha Basinski híres és megható magnómalőrjét ráeresztették volna valami gyönyörű skandináv poplemezre, esik szét az illesztéseknél, máskor meg rettenetesen sűrű, itt egy orgona ott egy kórus, mindez mintha valami évtizedes szutyok alól szólna, de közben meg ott vannak a struktúrák, a dúdolható részek, a ritmusok. Nekem nem mond semmit a freak folk (az Animal Collective legjobb albuma a Feels, az meg mindenki szerint a legnormálisabb), de én valahogy így képzelem el, nem mint valami agyament hippi ugrándozását.
Evezzünk nyugodtabb vizekre (hah!), Svédországban ugye lassan több popzenekar lesz, mint háziállat, elég nagy meló is egyáltalán kiválogatni azt, hogy mit szeretnél letölteni, és abból meg még ritkábban trafálsz bele a tutiba. A Bridal Shop hálistennek telitalálat, From Seas (ezért volt a hah!) című minialbumuk legalább akkor felfedezés volt nekem, mint a Boat Club lemeze, andalító new wave, amíg be nem jön valami gyönyürű gitárdallam, de addig is csörtetnek tovább a dobgépek és a suttogva énekelt vokálok, mindeközben pedig csendben elmorzsolok egy könnycseppet, hogy még egy kiadós balatoni nyaralásom sem volt idén.
