Van egy rokonom, akinek se számítógépe, se internete, de nagyon szeret zenét hallgatni a kocsijában, de kizárólag 70es-80as évek ordenáré popzenéit kéri (Modern Talking, Milli Vanilli, Rick Astley), plusz még néhány klasszikus 70es évekbeli rockot (Clapton, Cream, stb). Mivel én vagyok a P2P-guru a családban, jött mindig a kis listájával, amire általában rosszul voltak felírva a nevek. Egy idő után megtanítottuk neki, hogy működik a DC++, és ment magától a biznisz. Folyamatosan próbáltam neki zenéket ajánlani, ismertem az ízlését, nem Black Dice-t akartam rátukmálni vagy This Heatet, de totális kudarcot vallottam legtöbbször. Neki az kellett, amit fiatal korában hallott.
Anyámmal sokat beszélgettünk arról, hogy miért ragad le ennyire valaki a fiatalkorában. Nyilván pszichológusok meg tudnák magyarázni, hogy most már keserves az élete, nincs sikere, ésatöbbi (igaz is amúgy, nemrég kiderült, hogy súlyos cukros). De sokáig nem értettem, és még most sem igazán értem, hogy miért ragaszkodik valaki görcsösen a szeméthez, mégha történetesen az a szemét volt a legszebb éveinek aláfestőzenéje.
A lényeg az, hogy hasonló érzéseim vannak nekem is, amikor italo vagy sima diszkó számokat, vagy egyéb retroműfajt hallgatok. A számokat nem ismerem, de a hangzás nagyon durván megmarad. Nyilván ezért szeretem Lindstromot vagy a skandináv space disco műfajt, vagy az abból kiágazó Balearic diszkót, mert olyan hangok, ritmusok, akkordok vannak benne, amitől iszonyatos nosztalgiám lesz, és egyből beugrik a nyolcvanas évek. Vagy legalábbis az a hat év, amit leéltem benne. Létezik otthon nálunk egy családi videó, apám boltolt valahonnan egy kamerát, amibe a VHS kazettákat kellett tömködni, és azzal dokumentálta az életünket. Ez a nyolcvanas évek végén volt, azt a kazettát azóta nagyon sokszor láttam, és van egy rész, amikor csak ül a család, és szól a rádió/magnó. Asszem Santana szól belőle, de az a gitárhang és a szintialáfestés(?) annyira meghatározza nekem azt a kort, hogy ha bármikor visszahallom a Slágeren, párásodik a szemem.
Na elég a naplóírásból.
Studio, Pacific!, Sally Shapiro és végül a Boat Club. Mi a közös ezekben? Hogy mindegyiknek olyan hangzása van, mintha 25 évvel ezelőtt készült volna. A Boat Clubról lesz most itt főleg szó, illetve annyira nem sok egyáltalán, mert azon kívül, hogy a svéd Luxury kiadó kegyeibe tartoznak, nem sokat tudok róluk. Ketten vannak. És olyan zenét csinálnak, hogy akármikor elkezd csilingelni a gitár vagy finoman beindulnak a dobgépek, akkor nekem beugrik a gyerekkorom, a haldokló szocializmus, a télifagyi, és főleg a sajtosch langosch korszak előtti Balaton. Valahol ez is lenne a Balearic stílusnak a lényege, hogy egy ilyen trópusi-karibi-tengerparti diszkó hangulatot kellene megfognia. Hát nekünk csak a magyar tenger jutott, de a Boat Club Siófokon simán elment volna 85ben.
Az minialbumot (háh, 30 perces, bezzeg a Hives az ilyeneket simán albumnak hívja) kalandorok megrendelhetik a Luxury honlapján potom 5 euróért. Ha esetleg valaki belemenne, én is kérek egy példányt. Simán megéri, gyönyörű az egész.
Most nézem, hogy én már csináltam pont egy ilyen felsorolást, hogy beugrik a nyolcvanas évekből, csak ott a mackómézzel kezdtem. Sajnálom, erősen redundáns vagyok.
