Juan Maclean a DFA kiadó megénekeletlen hőse. John McLean, a bizonyos körökben kultikusnak számító kísérleti rockzenekar, a Six Finger Satellite basszerosa az együttes karrierje végén egyre nagyobb szószba keveredett, bár szósz helyett talán egyszerűbb lett volna heroinfüggőséget mondani. McLean aztán lassan kilábalt belőle, és barátra talált James Murphy-ben, aki hangtechnikusként dolgozott a banda koncertjein (a hangosítási képességeiről kapta a kiadó a Death From Above nevet először), és később a DFA-nál, már The Juan Maclean álnévvel, a legjobban várt 12"-eket hozta ki. A By The Time I Get To Venus, a You can Have It Both Ways és az I Robot nagyon messze volt mindentől, amit a 6FS valaha készített: hűvös elektro-techno volt, minimális vokálokkal és pumpáló ütemekkel, de az éppen ilyesmi extázisra vágyakozó ezredfordulós táncközönségnek megfelelt.
Aztán a Juan Maclean első albuma kicsit tompított a durvuláson, és habár azon is voltak táncos számok, már inkább a puhább, hallgathatóbb elektronika dominált. Az album 2005-ben jelent meg, és McLean sem állt le a fejlődéssel, idén három dala/kislemeze jelent meg, amik már nem a korai korszakának érzéketlen gépzenéjét hozta, hanem 7-8 perces diszkóeposzok voltak, a DFA remixekhez hasonló ívekkel. A Happy House, Find a Way és a Simple Life közül nehéz választani, de az utóbbi a legjobb: Maclean ezen simán hozza azt a formát, amit egy igényes diszkóepigonnak 2008-ban hoznia kell, vegyíti az utóbbi évek tánczenéit és még engem is megtáncoltat néha. És nem mellesleg az övé a legjobban várt album számomra 2009-ben.
