Az első legyen Juvelen, a svéd mini-Prince, akinek már a tavalyi bemutatkozó EPjét is imádtam, és a debütalbumra is hozza a színvonalat, bár mintha már annyira nem csapna homlokon az egész. Az "1" szórakoztató, de a címnélküli EP után már nagyon ismerős, és főleg a dán Private tavalyi albuma után már ez a casioprüntyögős-magas hangon éneklős móka annyira nem fog meg. Ennek ellenére a Watch Your Step és a Hanna még mindig zseniális szám, de Juvelen mintha 20 percben jobban működne, mint 40 alatt.
A második Joel Alme, aki annyira egyértelműen nyúlja le szívemcsücske Jens Lekmannak az egész módszerét, hogy néha fájdalmas. Fog egy hangmintát valami klasszikus vonós felvételből, loopolja orrvérzésig, aztán ráduruzsul. Illetve a duruzsul Alme esetében nem is jó szó, mert a Master of Ceremonies albumon nagy agresszív és elkeseredett hangja van mondjuk pont Lekmanhoz vagy az Acid House Kings bármelyik tagjához képest. Ennek ellenére az album jó, rövid, velős, és csak néha van olyan érzésem, mintha egy alkoholista nőverő trubadúrdalait hallgatnánk ("Nem emlékszem, hogy kékre-zöldre vertelek volna!" - WTF?). Mindenesetre az első számmal megfogott, ami ugye Sinatra It Was A Very Good Year-jéből lopkodja ki a katarzist.
A harmadik pedig a pelyhesállú Kalle J, aki meg a lekmani vonal helyett inkább a Tough Alliance felé mozdul, ő is hangmintákban utazik, de ilyen hülye Hupikék Törpikék-hangzást csinál belőle (avagy sznob módon kifejezve: a korai Kanye Westre hasonlít), de mindenesetre ugyanannyira slágeres, mint a TTA legjobb dala. És vele egy kicsit csalok, mert ez a dal 2007-es. Ez a szám speciel egy Burt Bacharach részletet ismételget, ettől függetlenül lehengerlő. Amúgy J-nek van saját blogja is, sok izgalmas dolgot nem fogunk megtudni belőle, néha belinkel egy Elton John vagy Bee Gees videót. J többi anyagába, a kétszámos Vingslag EP kivételével, még nem tudtam elmélyedni, van egy Om Du Lyssnar Noga című minialbuma, na mindjárt nekiállok.
