És akkor, miközben nagy FF imádatban hallgattam a második albumot, valahogy elővettem csak úgy kontrasztnak a Ladytron első, 604 c. albumát. Mai napig a legjobb Ladytron album, ilyen kis ropogós elektropop, halálkomoly arccal előadva, a Portishead-electroclash időintervalluma alatt rengeteg hasonló együttes alakult. Legjobb erényük az, hogy teljesesen nemzetköziek, egyik dalukhoz sem kell japán kokósnak vagy európai juppinak lenni, hogy átjöjjön, de ha azok vagyunk, az sem nagy gebasz. (Ezért szeretnék gratulálni ezúton is a tavalyi Britmánia szervezőseregének, hogy sikerült ezt a tényleg Liverpoolból származó, de minimális angolságú együttest elhozni a már látatlanban is fish&chips szagot izzadó Rakes helyett.)
A 604-en fenn van a Ladytron első kislemeze, az 1999-es He Took Her To A Movie is. Ami egy marhajó szám egy marhajó nyitótémával. Hoppá! Ez viszont ismerős valahonnan! A Franz Ferdinand a Walk Away alapjához egy az egyben elnyúlta a He Took Her To A Movie nyitását, igaz, billenytű helyett gitáron és kicsit lassítva, de mégis. Sokáig azzal hitegettem magam, hogy "ezek a britek mind nagy haverok és tuti jóban vannak és nem morcosak, ha egymástól nyúlnak." Frászt, a FF és a Ladytron zeneileg köszönőviszonyban sincsenek egymással, az NME sem hozott le közös fotót róluk, és nem láttam őket Liverpool utcáin egymás seggére csapkodni.
Ez a felismerés sokat hozzátett ahhoz, hogy az akkori kedvencem, az FF szép lassan eltűnjön számomra a sublót alján. Az első lemezüket még előveszem - a Darts of Pleasure még mindig az egyik legjobb szám a világon - de a második már csak porosodik, a harmadikra meg nem is tudom, hogy kíváncsi vagyok-e már. Jó, persze, marha sok szerepe volt ennek abban is, hogy az első Szigetes koncertjük eszméletlen volt, a második viszont petyhüdt hakni.
