Az utóbbi néhány évben nagyon jó zenekarok szűntek meg (Gorky's Zygotic Mynci, The Beta Band, The Long Blondes), de egyik sem volt akkora sokk nekem, mint az Out Hud. Még az évezred környékén az volt az az együttes, ami képes volt fogni az akkoriban tetődző dancepunk stílust és valami művészit kavarni belőle. Első albumuk, a vokálok nélküli S.T.R.E.E.T. D.A.D. az egyik kedvenc lemezem evör, és miután a Out Hud a második lemezük után se szó, se beszéd feloszlott, egy olyan együttest sem találtam, akik képesek lettek volna felidézni pontosan a hangzásukat. Eddig.
A new yorki Gang Gang Dance eddig éppenhogy-hallgatható törzsi zajtranszban utazott, és nem is érdekeltek nagyon, amíg a kíváncsiság rá nem vitt arra, hogy meghallgassam a Saint Dymphna lemezüket. Ami minden volt, csak hallgathatatlan nem. A itthoni és külföldi könnyűzenei sajtó is lefutotta dícsérő köreit a lemezről, de hiába vannak fura stíluskeverékek és érdekfeszítő hangok rajta, a legjobb szám a First Communion, aminek sikerül pontosan felidéznie, hogy mit szerettem a legjobban az Out Hudban: azt, hogy a popzene keretein belül csak a zenével érzelmeket tudnak közvetítetni, extázist, örömöt, fenyegetettséget. A kedvükért még a vokált is elnézem.
