Első hallásra az Emergency Street olyan, mint bármelyik funkosabb poszt-punk szám, mint mondjuk egy kevésbé energikus Hot Hot Heat szám a kétezres évek elejéről. Aztán a gitárriffek mögött, a szintihangok meg a robotdobok és tapsok mögött többedszeri meghallgatásra felsejlenek az apróságok. A versszakonként változó énekhangok. A hamisan szóló, nyúzotthangó művonósok a háttérben. Az érzés, hogy valami monotont hallgatunk, ami pillanatonként változik át valami egyre izgalmasabbá a fülünk hallatára.
Szerencsétlen Hilotronst kevesen ismerik, pedig az Emergency Street már a harmadik sorlemezükről, a Happymatic-ről való. Úgy néz ki a Cokemachineglow még messze van attól, hogy olyat tegyen, mint a Pitchfork annó az Arcade Fire-el. A Hilotrons persze az ismeretlenségétől függetlenül zseniális, feszes és ötletes rockzene, mintha a Spoon kevésbé hallgatóbarát társbandáját hallgatnánk. Azért remélem, hogy a negyedik albumról lesz P4K kritika is.
