A Kleerupra már tavaly ráizgult minden popguru, ő volt a producere Robyn With Every Heartbeat c. számának. Vagy Robyn volt a vendégvokálos Kleerup számán? Nem tudom eldönteni, a With Every Heartbeat megjelent mindkettőjük lemezén. Aztán a tavalyi viszonylagos csend után idén elkezdtek szivárogni a hírek, hogy Kleerup is kihozza a saját lemezét, aztán potyogtak a neten a kollaborácók Titiyoval meg Lykke Livel, és végre májusban ki is jött a rendkívül fantáziadúsan Kleerup címett kapott nagylemez. Iszonyat sokszor meghallgattam már, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy ismerjem el a gagyiságát, vagy tényleg valami elképesztően jó popzene. A Robyn-féle szám jó utat mutat a többihez: klasszikus Europop/Eurodiszkó, rengeteg szintivel meg dobgéppel, érzelmes vokálok és mindig valami extra (vonósok, gyerekkórus), hogy izgalmas maradjon. A vendégekkel felvett dalok is izgik, a Neneh Cherry-s Forever ugyan már nagyon-nagyon átlépi a giccset (a világbékéről nekem ne a diszkóparketten papoljanak), de az instrumentális betétek is nagyon jók. Ebből ízelítő a Chords, ami egyszerű, mint a fakanál, de meleg nyári estékre jó.
A poszt-punk hatásait nem lehet ignorálni, és egy-két nagyon béna próbálkozástól eltekintve a poszt-punk revival együtteseit sem tudom megunni. Már ha ilyen klasszicisták, mint a New Bloods. Ők ugyanis ez ESG-féle minimálfunkot veszik alapul, de gitár helyett hegedűvel. A Secret Life című albumuk is nagyon jó, és nemcsak jó hanem rövid, az a huszonvalahány perc pont annyi, amennyit ideges kajabálásokból, vastag basszusokból és visító hegedűből el tudok viselni.
A Black Devil Disco Clubról még mindig nem lehet őszintén eldönteni, hogy a francia és egyetemes tánczenének valami iszonyatosan fontos és rettentő ideig elfelejtett klasszikusa, vagy Luke Vilbert, a Rephlex kiadó atyjának vicce. A sztori szerint Bernard Fevre 1978-ban kiadott még Black Devil névvel egy Disco Club című albumot, ami valami elképesztően komor és szintetikus tánczene, főleg a korhoz képest, és miután a Chemical Brothers kiásta, hogy egyik számának a sample-alapja legyen, a Rephlex pár évtizedes késéssel kiadta. Ezt követte aztán a 28 After, 2007-ben, ami PONTOSAN ugyanolyan volt, mint Fevre 28 évvel ezelőtti lemeze, szinte ugyanazokkal a melódiákkal és effektekkel, de persze új szövegekkel és dalcímekkel. Az Allmusic például másfél csillaggal húzta le a francba, mondván, hogy ez viccnek is rossz, meg csak a hipsztereknek tetszik az ilyen, nodehát én az lennék, úgyhogy nekem bejött. És most itt a folytatás, az Eight Oh Eight (vicces utalás a Roland 808ra), amiből itt van a Never No Dollars, ami megint kábé ugyanazzal a szisztémával dolgozik, és nekem még mindig bejön.
