Igazából nem is tudom, hogy mit kellene ezekről írni. A The Four Seasons magáról beszél, az ötvenes/hatvanas évek fordulóján indult kis pre-boybanda volt, olyan volt hangzásban, mint bármelyik korabeli együttes. Frankie Valli az élen vokálozott a kappanhangjával, a többiek nyomták a súvápp-dúváppot és a harmóniákat a háttérben és úgy általában kellemesek voltak. A Walk Like a Man volt a harmadik kislemezük, ami a Billboard lista elejére került, ugyanolyan, mint a másik nagy sikerük, a Big Girls Don't Cry, csak kicsit megvariálták a ritmust.
A Walk Like a Man-t egy az egyben a trashrendező John Waters travidívája, Divine már feldolgozta, de azon kívül, hogy lenyúlták a produkcióhoz Giorgio Moroder teljes eszköztárát, semmi elképesztő újdonságot nem hozott (videó itt). De ha valaki bölcsészbuliba tévedne, vigye magával a 12" extended mixed, garantáltan ropni fogja mindenki.
Ahova viszont kilyukadni szeretnék, az a Bon Bon. Igen, az a Bon Bon. Ezért is írtam, hogy nem tudom mit tudnék ezekről elmondani, mert a Bon Bonon nehéz fogást találni a röhejes szövegeken kívül. Mert pontosan olyanok, mint a magyar konzervzene nagyrésze. Konzervdobok, konzervgitárok, konzervhang, méltó folytatója a Pierrot-Emberek vonalnak, ami a kilencvenes évek elején megfolytotta a magyar popzenét (na aztán hogy kimentett minket onnan az UFO meg a 4F Club, mi?). Jellegtelen, arcátlan légüres tér, a zenei aszpik, ami még mindig valahogy összetartja a Juventus rádiót. És még azzal sem lehet megvádolni őket, hogy különösebben lopnának: a honlapon, és gondolom az album kis füzetkéjében is rendesen leírják, hogy A sexepilem (Nem vagyok James) az bizony nem az ő szerzeményük, hanem Bob Crewe és Bob Gaudio érdeme. (Ez valaki az amúgy dícséretes szándékú allmusic.hu-nak is megmondhatná, ahol még minding Divine-ként van megadva az eredeti forrás.) De inkább hallgasson mindenki Four Seasonst, sokkal jobban járnánk.
